Vezetékes távközlés

 

A hírközlés története LVIII.

A radar fejlôdése a II.világháború alatt

Boot és Randall üregrezonátoros magnetronja áttörte azt a falat, amit már hónapok óta kerestek a birminghani egyetem kutatói. Marcus Oliphant és csapata azonnal abbahagyta a klisztronnal folytatott kísérleteket és minden erejükkel a magnetron tökéletesítésén kezdtek el dolgozni.
Az eredmény nem is maradt el: tavaszra már 15 kilowattos energiával tudtak dolgozni a 10 cm-es hullámsávban. A berendezést augusztus 12-én tesztelték elôször repülôgépbe építve és fantasztikus eredményeket értek el a korábbiakhoz képest. A jelentéseket olvasva Churchill is tudatába került a felfedezés jelentôségének, azonban még egy dologban biztos volt: a háborúban álló Nagy-Britannia nem a legalkalmasabb terep a hatékony radar kidolgozásához és gyártásához. Ehhez kellenek az amerikai mérnökök. A döntés hamar megszületett és Sir Henry Tizard még augusztusban megkapta az utasítást, hogy állítson össze egy csapatot, akik kiutaznak az USA-ba, megosztanak az ottaniakkal minden fejlesztési eredményt és minden segítséget megadnak a mihamarabbi továbbfejlesztéshez és gyártáshoz.
A héttagú csapatban helyett kapott Eddie Bowen is, hiszen mindenképpen szükség volt egy gyakorlott radar-specialistára is. A radar fejlesztése ezzel átkerült az USA-ba, ahol már szintén folytattak ilyen irányú kutatásokat a U.S. Naval Research Laboratory (NRL) munkatársai, azonban korántsem akkora intenzitással, mint brit kollégáik. Maga a "radar" elnevezés mégis Amerikában született meg a "radio detecting and ranging" kezdôbetûibôl.
A brit segítséggel felgyorsított kutatásokat a Massachusetts Institute of Technology (MIT) laboratóriumában folytatták, s ennek eredményeképpen igen hamar megszületett a 3 cm-es hullámsávban dolgozó radar is. A britek számára addigra már nem csak a repülôgépek, hanem a német tengeralattjárók, az U-boatok miatt is fontos lett a nagy energiájú radarkészülékek kifejlesztése. Az USA-ban kifejlesztett és legyártott radarokkal már hatékonyan fel tudták venni a küzdelmet a német repülôrajok és tengeralattjárók ellen.
Az amerikai hadsereg is hamar rendszerbe állította a saját céljaikra kifejlesztett, nagy hatótávolságú radarokat. Az SRC-268-as névre keresztelt, 205 MHz-es frekvencián illetve az SRC-270-es, 100 MHz-en mûködô radarok igen jól mûködtek.
Nem a radarokon múlott, hogy nem sikerült megakadályozni a Pearl Harbor elleni japán támadást. Az SRC-270-es radarokkal felszerelt támaszponton 1941. december 7-én reggel 7 óra 5 perckor érzékelték a repülôgépek mozgását és jelentették azt a felettes központnak, azonban ugyanebben az idôben amerikai alakulatok is mozogtak valahol a légtérben és a nyugtalanító jelzéseket elintézték azzal, hogy nyilván ezt a mozgást érzékelik a radarok a légtérben. Az emberi tévedésért - mint oly sok esetben - nem egészen egy óra múlva drága árat fizetett az amerikai hadsereg.
Természetesen más országok is megkezdték a radarral kapcsolatos kutatásokat a háború elôtt és igyekeztek azt felgyorsítani a háború kitörése után. A németek is nagy lépésekben fejlesztették eszközeiket. A harmincas években a fejlesztések központi alakja Rudolf Künhold, a Német Haditengerészet mérnöke volt. Künhold a GEMA (Gesselschaft für Elektroakustische und Mechanische Apparate) céggel közösen végezte kutatásait, melyet a GEMA szakemberei a gyakorlatban is kiviteleztek. 1935 májusában megszületett az elsô német impulzusradar, amit "funkmessgerät"-nek hívtak. Az elsô rendszerbe állított készülék, a 2,4 méteres hullámhosszon dolgozó és 120 km-es hatósugárral rendelkezô Freya 1938-ban készült el és elsôsorban a Haditengerészet használta a hadihajóin.
Ez a készülék még nem volt alkalmas a magasság mérésére, de ebben a felhasználásban erre nem is volt szükség. Idôközben a Telefunken is bekapcsolódott a fejlesztésbe és kidolgozta a repülô objektumok észlelésére alkalmas "Würzburg" névre hallgató radart, mely az 53 centiméteres tartományban dolgozott, 29 km-es hatótávolsággal, de igen nagy pontossággal. Ebbôl a radarból már a háború elején nyolc példányt telepítettek és elég hatékonyan tudták észlelni a RAF bombázóit. Olyan eredményeket azonban nem tudtak elérni, mint a minden erejüket beleadó britek az amerikai támogatással. A magnetront is úgy fedezték fel a németek, hogy egy Rotterdam felett lelôtt RAF bombázó roncsai között figyelmesek lettek egy furcsa alakú réz szerkezetre és ettôl kezdve indították el a "Rotterdam Gerät" fejlesztését - merthogy hosszú ideig így nevezték a magnetront.

dr. Bartolits István