Vezetékes távközlés

 

A hírközlés története LVII.

A radar tökéletesítése a II.világháború elôtt

Az elsô kísérletet 1935. február 26-án ejtette meg Watson-Watt a Légügyi Minisztérium (Air Ministry) tisztviselôinek a jelenlétében. A BBC adóvevôjét használták az éjszaka végzett próbákhoz, a detektálandó célpont pedig egy Hereford típusú bombázó volt. A folyamatosan kibocsátott rádiósugarak visszaverôdését egy kezdetleges berendezés segítségével tették láthatóvá. A kísérlet meggyôzte a minisztérium felelôseit, s nem sokkal késôbb igen nagy összeget utaltak ki a berendezés tökéletesítésére. Az RDF (Radio Direction Finding) névre keresztelt berendezés még csak arra volt alkalmas, hogy a detektált tárgy hozzávetôleges irányát érzékelje. Watson-Watt azonban rájött, hogy ha nem folyamatos rádióhullámot bocsát ki, hanem impulzusokat, akkor a visszaverôdô jel késleltetésébôl a távolság is meghatározható. Ekkor vetôdött fel az is, hogy a detektált tárgy irányát és távolságát a legjobban egy oszcilloszkóp ernyôjén lehet szemléletessé tenni. Ezzel Watson-Watt túllépett Hülsmeyer szabadalmán és megszületett az impulzus hullámú RDF gondolata.
1935 júliusában megjelent az angol partokon az elsô állomás, mely már a Csatorna felett észlelni tudta a repülôgépeket. Ahhoz, hogy a kereskedelmi rádióadók jeleibôl fakadó interferenciát elkerüljék, a hullámhosszat lecsökkentették 26 méterrôl 13 méterre, ami egyben az RDF pontosságát is megnövelte.
Idôközben a Parlamentben döntés született a teljes keleti part védelmét ellátó Chain Home rendszernek a kiépítésére. A fejlesztôk Bawdsey Manorban ütötték fel a fôhadiszállásukat és néhány fiatal fizikus hallgatóval megerôsödve folytatták az RDF tökéletesítését. 1937 augusztusában a Chain Home három állomással megkezdte rendszeres mûködését, aminek következtében 160 km-es távolságban tudták elôre jelezni az érkezô repülôgépeket.
Ezeket az állomásokat nem úgy kell elképzelni, mint a mai radarállomásokat. Az adóállomások antennáit 107 méter magas acéltornyokra szerelték fel, míg a vevôberendezések 76 méter magas fatornyokban helyezkedtek el. A rendszer a céltárgy távolságát egy-két kilométer pontossággal jelezte, a magassági és irányadatok viszont a nagy hullámhossz miatt elég megbízhatatlanok voltak.
A Bawdsey Manorban dolgozó fejlesztôkbôl Watson-Watt létrehozott egy négytagú csapatot, akiknek csak és kizárólag az RDF továbbfejlesztése volt a feladata, a Chain Home üzemeltetésében nem kellett részt venniük. A csapatot Arnold F. Wilkins vezette. Itt dolgozott egy fiatal walesi fiú, Edward Bowen is, aki a King’s College-ban megszerzett friss doktorátusával csatlakozott a társasághoz és hamar Wilkins jobb keze lett.
Bowen elképzelése az volt, hogy az RDF-et a légvédelem repülôgépeibe is beépíthetôvé tegye. Az Airborne Interception (AI) névre elkeresztelt berendezés létrehozásához azonban sok problémát kellett megoldani. A Chain Home eszközei ugyanis nagy méretûek voltak és sok energiára volt szükség a mûködtetésükhöz. Bowen hamarosan eljutott egy olyan megoldáshoz, mely már az 1,25 méteres hullámhosszon mûködött és jóval kisebb volt, mint a Chain Home berendezései, azonban ezt sem lehetett könnyen beépíteni a repülôgépekbe. Ehhez el kellett jutni a nagy energiájú centiméteres hullámok elôállításához.
A megoldást erre a birminghami egyetem két kutatója, John Randall és Henry Boot találta meg, akik mikrohullámú érzékelô áramkörök fejlesztésén dolgoztak 1939 ôszén. Hogyan juthat két kutató, aki vevôáramkört fejleszt, egy új adóáramkör elvének a kidolgozásához? Nos, meglepôen egyszerûen. Ahhoz ugyanis, hogy az általuk kidolgozott érzékelô áramköröket tesztelni tudják, szükségük volt egy olyan berendezésre, mely nagy intenzitású centiméteres hullámhosszú impulzusok elôállítására képes.
Randall és Boot nekiállt tehát, hogy összeüssön egy ilyen berendezést és mivel ebben semmilyen gyakorlatuk nem volt, a szakirodalomhoz fordultak. Az új-zélandi Marcus Oliphant vezette tanszéken ugyan egy csapat foglalkozott mikrohullámú adók fejlesztésével – éppen az RDF továbbfejlesztésére – azonban a két kutató csak egy egyszerûbb adót kívánt összerakni, úgy gondolták, ehhez nem érdemes segítséget kérniük az igen elfoglalt adófejlesztô társaságtól.
Randall és Boot megismerkedett tehát annak a két eszköznek, a klisztronnak és a magnetronnak a mûködésével, melyet akkoriban mikrohullámok elôállítására használtak. Míg az Oliphant vezette csoport a klisztronra alapozta kutatásait, addig Randall és Boot arra jutott, hogy céljaikra a két eszköz egyesítésével lehetne a legjobb eredményt elérni.
A magnetront olyan 1,2 cm átmérôjû üregrezonátorokkal egészítették ki, melyek segítségével 9,1 cm-es hullámokat voltak képesek elôállítani. Az elsô sikeres tesztet 1940. február 21-én hajtották végre a laboratóriumban és pár nappal késôbb már 500 wattos kimenô teljesítményt sikerült elérniük. Ezzel megszületett a korszerû radarok lelke, az üregrezonátoros magnetron.

dr. Bartolits István