A hírközlés
története LXIII.
A távgépírók fejlôdése
Mint a sorozat elôzô
részeiben láthattuk, a mérnökök
és gyakorlati szakemberek nagy energiát fektettek
a mai távmásoló vagy telefax elôdjének
kifejlesztésébe. A korai kísérletek
ellenére azonban a telefax jóval késôbb
terjedt csak el. Az üzleti világnak viszont nagy
szüksége volt egy olyan kommunikációs
lehetôségre, mely szöveges közlésre
alkalmas, közvetlen üzenetküldést tesz
lehetôvé és mindezt automatikusan vagy legalábbis
félautomatikusan bonyolítja. Erre leginkább
a távíró mutatkozott alkalmasnak, azonban
üzleti használatához több hátrányt
is ki kellett küszöbölni. Sokat kellett fejlôdnie
a végberendezésnek és a kódolási
technikának is, hogy ezt a szerepet végül
is a telexhálózat vehesse át.
A kódolás terén éppen a széles
körben használt Morse-kód okozta a problémát.
A Morse-kódnak az volt a nagy elônye, hogy a leggyakrabban
használt betûkhöz egészen rövid
kódok tartoztak, viszont más, ritkábban
használt karaktereknek hosszabb idôtartam felelt
meg. Így a legrövidebb "E" karakternek
a 19-szeresét veszi igénybe a "0" számjegy
továbbítása. Természetesen ezzel
a kóddal is lehet távgépírót
készíteni, de szerencsésebb, ha az egyes
karakterek hossza nem tér el egymástól.
Éppen ezért már az elsô próbálkozások
is elônyben részesítették az azonos
hosszúságú, ötelemes kétpozíciós
kódrendszert (ma egyszerûen ötbitesnek mondanánk).
A legkorábbi ilyen próbálkozás a
francia Emile Baudot (1845-1903) nevéhez fûzôdik,
aki már 1874-ben készített ötelemes
kóddal mûködô berendezést.
Ezt
hívták Baudot-féle multiplex rendszernek
és a Francia Posta 1877-ben, a British Post Office 1897-ben
bevezette használatát. (Lásd bal oldalon
a vevôberendezést.) A Baudot-féle berendezés
adóoldalán egy
kis, öt billentyûvel rendelkezô, zongoraszerû
klaviatúra helyezkedett el, a kezelô ezen állította
be az ötelemes kódot. (Lásd jobb oldalon)
A billentyûk mindaddig lenyomva maradtak, míg a
kód teljes egészében ki nem ment a vonalra.
Ekkor visszaálltak alaphelyzetbe és be lehetett
állítani a következô karakter kódját.
A ma már nehézkesnek látszó berendezésen
a kezelôk átlagosan percenként 180 karaktert
tudtak forgalmazni. Ez nem kis részben annak is köszönhetô
volt, hogy Baudot úgy alkotta meg a kódot, hogy
a két kéznek átlagosan a legkevesebbet kelljen
billentyûznie a leggyakrabban használt karakterek
esetében. Baudot kódját késôbb
az International Telegraph Alphabet number 1 (ITA1) néven
szabványosították.
1901-ben Donald Murray (1866-1945), egy új-zélandi
farmer készített egy automatikus távgépíró
berendezést, mely már egy írógépszerû
klaviatúrával volt felszerelve. Mivel Murray úgy
kívánta elkészíteni a berendezést,
hogy annak a betûkiosztása megegyezzen a szokásos
írógépek elrendezésével, ezért
a kódot más szempontok szerint kellett optimalizálnia.
Ezt a szintén ötelemes kódrendszert nevezik
Murray kódnak és ez a kiosztás a rádióamatôrök
körében mind a mai napig nagyon népszerû.
Murray berendezése a vevôoldalon is tartalmazott
újdonságot, ugyanis az érkezô üzenetek
kódsorozatát lyukszalagszerûen rögzítette.
Ez idô alatt egy 26 éves, Új-Skóciában
született fiatalember, akit Frederick George Creed-nek
hívtak, 1897-ben megérkezett Skóciába,
hogy hat jól képzett skót mechanikussal
pár évvel késôbb megalakítsák
a Creed and Company Ltd. céget. Egész pontosan
a céget ketten alapították 1912-ben Harald
Bille dán távíró-mérnökkel,
aki négy évvel késôbb egy vasúti
baleset áldozata lett. Creed korábban a Western
Unionnál és a Central and South American Telegraph
Companies cégnél dolgozott, volt tehát gyakorlata
a távírógépek mûködésében.
A Creed márkájú távgépírók
1912-ben azzal kezdték meg karrierjüket, hogy a brit
Daily Mail teljes egészében ilyen berendezésekkel
szerelte fel irodáit és ezen a rendszeren keresztül
továbbították minden nap az újság
kész anyagát Londonból Manchesterbe. A Creed-féle
távírók hamarosan feltûntek Dániában,
Indiában, Ausztráliában, Dél-Afrikában
és Svédországban is.
Creed elsô berendezései még az eredeti Morse
kódot használták. A rögzítésre
használt lyukszalagon nála már megjelent
az a középvonalon elhelyezkedô, folyamatos
perforálással ellátott vezetôvonal,
mely a szalag továbbítására szolgált.
A legnagyobb problémát, az adó és
a vevô közötti szinkronizációt
azonban sem ezzel a rendszerrel, sem a Baudot illetve Murray
kóddal nem lehetett megoldani. Új gondolatra volt
tehát szükség ahhoz, hogy a távgépírók
közötti megbízható telexhálózat
kiépülhessen.
dr. Bartolits István