EU-Times

Göröngyös az út az út az Eu-ba

Szakmai hibák is növelik a kátyúkat...

Nem ugyanolyanok a feltételek az Európai Unió bôvítése során a most csatlakozó államoknak, mint amilyenek például az elôzô körben
csatlakozott országoknak voltak. Rosszabb világgazdasági helyzetben, hibás gazdaságpolitikát folytató uniós szerzôdések mellett válhat
hazánk az EU tagjává. Nem mindegy, hogy ezeket a körülményeket
súlyosbítjuk-e magunk is - például elhibázott monetáris politikával...

 

Senki sem próféta a saját hazájában - szól a mondás, és úgy tûnik, ennek igazságát egy nemzetközileg elismert magyar pénzügyi szaktekintély is a saját bôrén tapasztalhatja. New Yorkban, Davosban, Londonban, a Világbanknál odafigyelnek szavaira, kikérik tanácsait, a világ vezetô bankárai kíváncsiak véleményére. Fekete Jánosra legkevésbé itthon hallgatnak a pénzügy- és gazdaságpolitika irányítói. Talán hazánk az egyetlen ország, ahol nem feltétlen elôny, hogy valaki évtizedekig részt vett az ország nemzeti bankjának vezetésében. Túl a nyolcvan éven akár nyugdíjba is mehetne - mégis dolgozik, a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) vezérigazgatói tanácsadójaként. Hiába no, azért ha felemeli a telefont, és valamelyik külföldi banknál ô kéri mondjuk 500 millió dollár hitel felvételének elintézését, minden gyorsabban, simábban megy. A neve ugyanis garancia.
Lapunk elôzô számában már felvetettünk néhány gondolatot az ország EU csatlakozásával kapcsolatban. Most Fekete János véleményét kérdeztük ugyanerrôl a témáról és arról, hogy a nemzetközi pénzügyi és gazdasági helyzet, a legfejlettebb országok gazdaságpolitikája, no meg saját országunké hogyan befolyásolja csatlakozásunkat, annak következményeit.
- Hazánk csatlakozását alapvetôen megnehezíti a világgazdaság jelenlegi állapota. A három nagy gazdasági erôcentrumban - USA, Európai Unió, Japán - alapvetô bajok vannak a gazdasággal, mégpedig azért, mert e centrumok vezetôi közgazdasági kérdésekben tévednek, és hibás döntéseket hoztak meg. Mindenki a saját bajával van elfoglalva, és mindhárom gazdasági központ egyszerre szembesül a hibákkal és problémákkal, a szinte recesszióig lelassult gazdasági növekedéssel. Emiatt az EU-hoz csatlakozó tíz ország nagyságrendekkel kisebb támogatást kap a belépéshez és a felzárkózáshoz, mint mondjuk a korábban csatlakozott írek, portugálok és társaik.
- Milyen közgazdasági tévedéseket követtek el az egyes világgazdasági központok irányítói?
- Az USÁ-ban három nagy hibát követett el a Bush-adminisztráció. Az elsô: úgy hitték, a termelékenység gyors növekedése a világgazdaság többi régiója fölé emeli ôket, és tartósan ott is tartja. Bebizonyosodott, hogy ez nem igaz.
A második: a Clinton-éra végére az USA költségvetése a korábbi deficit helyett bevételi többletet ért el. Az új elnök úgy vélte, ezt a bevételnövekedési tendenciát 10 évre elôre lehet vetíteni egy lineáris egyenes mentén. Azt hitték, e tíz év alatt a költségvetés 5600 milliárd dolláros többletet fog elérni, és Bush megígérte, hogy ezt a pénzt 4 év alatt visszaadja az adófizetôknek adócsökkentések, visszatérítések formájában.
Azonban Bush több dologról elfeledkezett. Clinton alatt a gazdaság évi 3-3,5 százalékkal növekedett, s a növekvô adóbevételek mellé csökkenô katonai kiadások tartoztak. Bush alatt azonban lelassult a gazdasági növekedés, és így csökkenni kezdtek az adóbevételek. Ehhez jött még a szeptember 11-ei terrortámadás utóhatása: jelentôsen megemelték a katonai költségvetést. Ennek következtében a tavalyi költségvetési évben már 165 milliárd dolláros deficittel zárt az USA kormánya! Sôt, a jelenlegi kilátások szerint és a fokozódó hadi kiadások mellett a következô három évben is deficites lesz a költségvetésük.
- Mit tett hozzá mindehhez harmadik közgazdasági tévedésük?
- Amerikában is meghirdették, hogy a globalizáció a tôke szabad áramlására is érvényes. A tôke azonban két alapvetô szempontot mérlegel: hol lehet keresni, és hol van biztonság. Mindkét szempont alapján az USA vált célponttá - az országba elkezdett beözönleni a tôke. Nem válogattak, az ingatlan ügyletektôl kezdve a zöldmezôs gyáralapításokon keresztül a tôzsdéig mindenhová befektettek. Ez a dollár iránti igen erôs kereslettel járt - ez pedig jócskán felvitte a dollár árfolyamát.
- Ha jól sejtjük, ez nem volt éppen üdítô hatással az exportjukra...
- Nemcsak az export esett vissza, de megnövekedett az import is. Emiatt egyre növekvô külkereskedelmi deficitet kellett elkönyvelniük, ami csak tetézte a korábbi bajokat.
- Örült-e az ottani jegybank, a FED az erôs dollárnak, és a többi, részletezett folyamatnak?
- Mint tudjuk, az USÁ-ban független jegybank irányítja az árfolyam-politikát. Nos, egyetlen év alatt 12 alkalommal csökkentették a jegybanki kamatot, mit sem törôdve azzal, hogy ennek lesznek-e inflációs hatásai. Az induló 6,5 százalékról levitték a kamatot 1,25 százalékra! Világosan látták ugyanis, hogy a gazdaság életképességének növeléséhez, a növekedés élénkítéséhez ezt kell tenniük. Megjegyzem, csak egy olyan ország van a világon, ahol a szintén független jegybank hasonló helyzetben nem csökkenti, hanem emeli a kamatokat...
- Mennyire segített a FED lépése az USA gazdaságán?
- Bár a dollár árfolyamának túlértékeltsége csökkent, a gazdaságpolitika egyéb hibái miatt önmagában ez nem oldotta meg a problémákat. Az elmúlt hónapban az USA külkereskedelmi mérlegének deficitje már 40 milliárd (!) dollár felett volt. Ez éves szintre kivetítve közel 500 milliárd dolláros deficitet hozhat, amit valakiknek valahonnan finanszírozni kellene. Egy jó gazdasági helyzetben levô Japán és Európai Unió révén hamar visszabillenhetne az egyensúly, de most utóbbiak is saját bajaikkal vannak elfoglalva.
- Honnan erednek az EU gazdasági gondjai?
- Az Unió közgazdasági és politikai vezetôi létrehoztak egy egyezményt Maastrichtban. Amikor az egyezményt kidolgozták és aláírták, konjunktúra volt az európai gazdaságokban. Úgy vélték, a gyors növekedés inflációt gerjeszthet, ezért a maastrichti egyezmény valójában egy antiinflációs gazdaságpolitikai csomag a túl gyors növekedés és egy esetleges inflációnövekedés ellen.
- Milyen elôírások is tartoznak ide?
- Például innen ered az az elôírás, hogy a csatlakozó országokban a költségvetés deficitje nem haladhatja meg az ország GDP-jének 3 százalékát, majd a belépést követôen évente fél százalékkal javítani kell ezen az értéken. Csak az érdekesség kedvéért mondom, Franciaország és Németország idén bejelentette, hogy nem tudja tartani ezt a 3 százalékos küszöböt. Egy másik elôírás, hogy az államadósság nem lehet több a GDP 60 százalékánál. Ha megnézzük a 15 EU tagállamot, azt látjuk, hogy van három ország, ahol ez az érték jóval nagyobb, 100 százalék körül van. Három másik ország van, ahol a GDP 55 százaléka alatt van az államadósság - azért mondom az 55 százalékot, mert ez megegyezik a magyar mutatóval. A többi kilenc ország valahol 55-60 százalék között mozog.
A maastrichti csomag feltételeit a lelassult gazdaságok képtelenek teljesíteni - csak ezt egyelôre nem nagyon akarják az EU vezetô gazdaságpolitikusai tudomásul venni.
- Van hasonló szituációra történelmi példa?
- A legközismertebb 1929-re datálódik. Az akkori amerikai elnök, Hoover kijelentette, hogy meg kell szüntetni a költségvetési deficitet - ezzel a lelassult amerikai gazdaságot, és vele a világ többi részét belerántotta az 1929-33-as gazdasági világválságba.
- A maastrichti "pirula" keserûsége a rossz diagnózisból következik. De úgy tûnik, a közös valutával, az Euróval sincs minden rendben.
- A már elmondott problémákat csak tetézi, hogy olyan Euró/Dollár belépési árfolyamokat állapítottak meg az egységes valutához csatlakozó országok számára, amelyek nincsenek köszönô viszonyban a piaci valósággal. Az elméletileg kiötlött 1 Euró = 1,18 USD árfolyam helyett az Euró végig jóval az 1 dolláros árfolyam alatt volt, csak az utóbbi néhány hónapban tudta megközelíteni majd meghaladni az 1/1-es átváltási arányt. Ezeknek a problémáknak a negatív hatásai pedig összeadódnak, összekapcsolódnak.
- Így már sokkal inkább megértjük - még ha nem is örülünk neki - hogy a korábbi csatlakozók évi és fejenkénti 1500 euró körüli támogatásával szemben nekünk miért csak 25-30 euró jut fejenként. Más hátrányokat is meg kell élnünk?
- Nézzünk Németországra. Az a legnagyobb exportpiacunk. Németországban gyakorlatilag leállt a gazdasági növekedés. Tehát visszafogják az importot. Ebbôl következik, hogy ha az egyéb tényezôktôl eltekintünk, már akkor is gond lesz a magyar export teljesítményekkel.
- Térjünk vissza még a világgazdasági erôközpontokhoz. Az USA és az EU bajairól már beszéltünk, de mi a helyzet Japánban?
- Japán a második világháború után gazdasági csoda számba menô növekedést és fejlôdést hajtott végre. E növekedésnek több motorja volt. Egyrészt kedvezô volt a hitelezési politika, ami igen könnyûvé tette a növekedés finanszírozásához szükséges források megszerzését. Másrészt igen alacsonyan voltak és vannak a hadi kiadások. Végül, de nem utolsósorban, a nagyméretû és sokáig védett belsô piacról az alacsonyan tartott valutaárfolyamok révén könnyû volt exportoffenzívát indítani. Japánban emiatt a tôzsdén a részvényárfolyamok szinte az egekik emelkedtek, és sokáig ingatlanokkal és részvényekkel is lehetett a hiteleket fedezni.
A recesszió hatására a japán tôzsdeindex, a Nikkei közel az ötödére zuhant vissza, tehát egyes hitelek után se kamatot, se törlesztést nem tudnak fizetni az adósok. Az államadósság pedig meghaladja a GDP 140 százalékát.
Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a világ többi részének is számos baja van, nemhogy segíteni nem nagyon tud, hanem a csatlakozó országokat is csak piacnak nézi, amelyeken lehetôségei kihasználásával saját bajait tudja enyhíteni. Ezzel együtt is, hosszabb távon az EU-ból való kimaradásnak rosszabbak lennének a következményei. Arra azonban figyelmeztetnek a fenti körülmények, hogy nem szabadna saját magunknak is súlyosbítani a helyzetünket.
- Mivel ronthatunk vagy éppen javíthatunk a csatlakozás elôtt álló magyar gazdaság állapotán?
- Hazánkban egyaránt rossz az árfolyam-, a kamat- és a hitelpolitika is. Mondok konkrét példákat. Egy évvel ezelôtt a dollár 300 forintos árfolyamon állt. Bécsben a dollár után 2-3 százalékos kamatot lehetett elérni, miközben idehaza az államkötvények kamata közel volt a 10 százalékhoz. Ha egy tôkés megállt Bécsben, és ezeket az értékeket összehasonlította, már csak egy lökésre volt szüksége: az MNB deklarálta a forint konvertibilitását. Tehát bécsi pénzemberünk kiveszi az egymillió dollárját a bécsi bankból, behozza Magyarországra, és forintban államkötvényekbe fekteti. Változatlan forintárfolyam mellett is jól jár a 2-3-szoros kamatszinttel. Igen ám, de ma már nem 300 forintot kell adnia a dollárért, hanem csak 226-228-at! Tehát nemcsak a kamatokon keresett, hanem a felerôsödött forinton is. Beváltja a pénzét dollárra, kiviszi kamatostul, még csak adóznia sem kell utána.
- Ennél jobb nyereséget jószerivel csak erkölcsileg vitatható üzletekkel lehet elérni. Az üzleten valaki viszont veszít...
- Ha a Nemzeti Bank 9 százalék körül tartja a jegybanki alapkamat szintjét, akkor ehhez fog igazodni az államkötvények kamata is. Hazánk külföldi kézben levô kötvényadóssága 1800 milliárd forintra rúg. Ezért az összegért, ha csak 3 százalékkal több kamatot fizetünk, mint a nemzetközi pénzpiacokon szokás, már akkor is 54 milliárd forint veszteséget hozunk össze! Ez a tétel megjelenik az ország fizetési mérlegében deficitként. Maximum 6, de inkább 5 százalékon kellene lennie a jegybanki alapkamatnak.
- A kamatszinttôl egy lépés az árfolyam-politika. Amit a jegybanki illetékesek az antiinflációs politika jelszavával próbálnak védeni.
- Korábban már több példát elmondtam ennek tarthatatlanságára és szakmai megalapozatlanságára. De vannak más érvek is. Ha indokolatlanul magas az árfolyam, akkor a hazai exportôrök veszteségesekké válnak. Jól legfeljebb az energiaimportôrök járnak. A külkereskedelmi mérleg deficitje óriásira duzzad, és az export visszaesése, a vállalatok nagy részének veszteségessé válása csôdhullámot indít el. A multik nem különösebben veszítenek ezen, a bérmunka tevékenységet egyik pillanatról a másikra felszámolják, és egy-két országgal keletebbre állnak. A hazai kis- és középvállalkozások, valamint az exportra termelô nagyvállalkozások azonban nem tudnak védekezni. A tönkremenô vállalkozásokat növekvô munkanélküliség kíséri, a költségvetés bevételei csökkennek, miközben kiadásai még növekednek. A gazdasági egyensúly ilyen felborulásának szinte automatikus kísérôje a növekvô infláció!
Ha tehát egy Nemzeti Bank kizárólag az infláció elleni harcot tekinti egyetlen és fontos célkitûzésnek, és minden más célt ennek rendel alá, akkor az alapvetôen hibás gazdaságpolitika! Nincs még egy Nemzeti Bank a világon, amelyik kizárólag az inflációért érezné magát felelôsnek, és csak arra lenne tekintettel. Ez több mint szakmai hiba, ez bûn!
- Ezek kemény szavak. Ha azonban nem újságíróként, hanem közgazdászként tekintem az eddigi gondolatmenetet és következtetéseket, kénytelen vagyok egyetérteni vele. Tehát úgy gondolja, hogy az MNB elnökét le kéne váltani?
- Ez nem csak személyi kérdés, ez az egész monetáris politika kérdése. Ezt kell megváltoztatni.
- A "Mit ne tegyünk?" kérdésre tehát választ kaptunk. Merre menjünk, hogy az EU-ban is boldoguljunk?
- Az elmúlt fél évszázad bebizonyította, hogy Magyarország akkor volt sikeres, ha nem külföldrôl importált elméleteket követett, hanem megpróbált a saját feje után menni, figyelembe véve a lehetôségeit és adottságait. Erre öt példát is tudok mondani.
Bár "mindenki" ellenezte - a "mindenki" alatt itt és késôbb a volt KGST országokat értem - 1968 elején bevezettük az új gazdasági mechanizmust. Az akkori tervutasításos gazdálkodás számos baján segíthetett volna a rendszer, azonban volt két gyenge pontja. Egyrészt a forint nem volt konvertibilis, így nem volt jó mérce a külföldi és belföldi árak reális összehasonlítására. Másrészt nem volt szabad import, nem volt igazi verseny, az ország deviza- és hitelhiányban szenvedett. Ezt láttuk, és ezért javaslatot is tettünk még 1967-ben az IMF-be és a Világbankba való belépésre. Sajnos, a Szovjetunió errôl finoman "lebeszélt" minket, óriási károkat okozva ezzel az országnak. Még ezzel együtt is az új gazdasági mechanizmus elôre vitte az országot.
A második példám a mezôgazdaságból származik. Megengedtük a háztájit a parasztságnak, bár ezt is "mindenki" ellenezte. Soha nem volt olyan jó dolga a magyar parasztnak, gyarapodott, fejlôdött, és velük az ország is gazdagodott.
A harmadik példám az elôzôbôl következik: a parasztok gyarapodását látva a munkások is jöttek panaszkodni. Megszületett tehát a gmk, a gyári munkások gazdasági munkaközösségekben kicsit a háztájihoz hasonlóan gyarapodhattak - bár ezt is "mindenki" ellenezte.
A negyedik példám sajnos az elsôhöz képest 15 évet késett. 1982-ben végre tagok lettünk a Nemzetközi Valutaalapban és a Világbankban. Bár "mindenki" ellenezte, felvettünk 8 milliárd dollár hitelt, és valamelyest rendbe raktuk az országot, az infrastruktúrát, a lehetôségekhez képest modernizáltuk az ipart.
- Ezért késôbb sokan azzal vádolták, hogy eladósította Magyarországot...
- Összesen körülbelül 15 milliárd dollár nettó adósságunk volt. De volt egy keleti viszonylatban jól mûködô, fejlôdôképes gazdaságunk és iparunk, és csaknem minden a magyar államé volt. Azokat a hiteleket visszafizettük, idôközben felvettünk újakat, a mintegy 15 milliárd dolláros nettó adósság tehát megmaradt. Csak közben privatizáltuk az ország legfontosabb vállalatait, bankjait és biztosító társaságait...
- Mi az ötödik példa?
- Biztosan emlékszik még rá, hogy a nyolcvanas évek közepéig a magyarok sem nagyon utazhattak nyugatra. Be lehetett adni az útlevélkérelmet, de devizahiányra hivatkozva azokat általában elutasították. Nos, akkor az MNB-ben azt mondtuk: a bankra hivatkozva senkinek ne akadályozzák meg a nyugati utazását, és bevezettük a valutalapot, egy igérvényt, megállapítottunk egy keretet, amit mindenki megigényelhetett, ha útlevelet kapott és nyugatra akart utazni. Ezt is "mindenki" ellenezte. A bevezetés évében hazánkból többen utaztak nyugatra, mint az egész KGST-bôl összesen! És abban az évben volt a legkevesebb disszidálás...
E példákkal azt akartam érzékeltetni, hogy mindenképpen menjünk az EU-ba mert ez az ország érdeke, de figyeljünk oda a saját lehetôségeinkre is és azokat igyekezzünk kihasználni.
- Milyen tényezôkbôl húzhatunk elônyöket?
- Számos komparatív elônye van Magyarországnak. Az elsô, hogy 50 éve minden adósságot naprakészen, pontosan fizetünk. Ez a mai pénzügyi világban nagy érték, tehát lehetnénk sokkal jobb feltételekkel is hitelfelvevôk a nemzetközi pénzpiacokon.
A második elônyünket ôsapáinknak köszönhetjük, akik éppen itt, a Kárpát-medencében telepedtek le, amelynek jó a földrajzi fekvése, és kiváló mezôgazdasági adottságokkal rendelkezik.
A harmadik elônyünk, hogy hazánk földje tele van gyógyvizekkel. Némi túlzással több a gyógyvizünk, mint Kuvaitban az olaj. Az ENSz által gyógycélokra minôsítetten elfogadott gyógyvízforrásból 400-nál több van az országban. Tehát az idegenforgalomra, azon belül is a gyógyidegenforgalomra, a balneológiára sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani, a környezet védelme mellett.
A negyedik elônyünk, hogy fekvésünkbôl eredôen kiváló tranzitország lehetünk. Kelet-Nyugat, Észak-Dél között ebbôl is lehet elônyöket húzni. Ehhez azonban jó minôségû utakat és autópályákat, korszerû vasutat, tranzitforgalmat kiszolgáló szállodákat kell építeni, hogy az ország fogadóképes legyen.
Az ötödik elônyünk, hogy a mezôgazdaságunk páratlan a maga nemében. Olyan ízeket, zamatokat tartalmaznak az itthon termesztett zöldségek, gyümölcsök, amelyeknek jószerivel egész Európában nincsen párja. Ezt ki kellene használni, a mezôgazdaságot fejleszteni, támogatni kell, nem szétverni, ami évtizedeken keresztül mûködött.
- Lehetne még egy elônyünk. Hiszen azt szokták mondani, okos nép a magyar!
- Valóban gazdagok vagyunk a szürkeagysejtek mennyiségében és minôségében. Sajnos, ezt sem becsüljük meg. Talán ezen kellene legelôször változtatni, s akkor a másik öt is könnyebben menne.

Budai János